19. fejezet /Vége/

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * 

   A 2016. február 10-én bezárt kaesongi ipari park működését végül határozatlan ideig felfüggesztették, és a két ország között kiújult politikai és hadügyi ellentéteket csak hosszú viták, egyezkedések során sikerült enyhíteni. A közmédia még a mai napig titkolózik a gyár bezárásának tényleges okán, az emberek úgy tudják, hogy a januári hidrogénbomba kísérletek generáltak ekkora feszültséget – elég nagy hír volt ez ahhoz, hogy mellette kényelmesen ellapítsák a valódi okokat: egy nemzetközi bűnöző szervezet lebuktatását, melynek elnöke a néhai észak-koreai vezető rokona volt, valamint a dél-koreai elnöknő számkivetett fiának halálát. A média hetekig csámcsogott a mondva csinált indokokon és bizonyítékokon.

   Egy hónappal később, az elnöknő arról nyilatkozott a televízióban, hogy a konfliktusok forrását sikerült tisztázni a felek között, de a további együttműködésről még tárgyalni fognak. Az elnöknő szokásos királykék kosztümjében mosolygott a kamerákba az interjú végén, arcán egyetlen ránc vagy karika sem tanúsította, hogy személyes traumát élt volna át. Talán nem is tud róla… kizártnak tartottam.

- Az egész nőt úgy megvezetik, hogy szégyen nézni. – lépett apa be a nappaliba. A kanapén elnyúlva néztem a híradót, mert jelenleg nem volt jobb dolgom. – Ne nézd ezt a hülyeséget…

- Nem azért nézem, csak az időjárásra vagyok kíváncsi. – feleltem. – Állítólag havat mondanak mára, pedig már március van…

- Igen, erről én is hallottam. – felelte anya. – Hófúvást, viharos szelet.

- Az idén szokatlanul hideg a március. – dünnyögte apa. Ő is letelepedett a kanapéra, és belebambult a tévébe, ahol végre eltűnt az elöknő púderes arca a képernyőről, és a reklámok vették át a szerepet.

- Na jó, még vagy fél óra… - morogtam, és átmentem a konyhába, ahol anya tevékenykedett. Az ebédet főzte, már vagy három órája készülődött. Ínycsiklandó illatok szálltak fel, nem tudtam megállni, hogy odasomfordáljak és belekóstoljak.

- El a kezekkel, vagy akkor segíts! – pirított rám anya, ahogy belecsippentettem a póréhagymás kimcsibe, ami egy nagy dobozban állt ott az asztalon.

- Ajj, egy szóval nem mondtad, hogy segítenem kéne! – feleseltem vissza neki.

- Elég nagylány vagy már, hogy magadtól is észre vedd. – szólt bele apa a háttérből, mire anyával ketten összenéztünk, és váltottunk egy jelentőségteljes pillantást azzal kapcsolatban, mennyi köze van neki a konyhában történő dolgokhoz.

Odamentem a tűzhelyhez, ahol leves bugyogott. Anya előttem beleszórta az összeaprított sárgarépát, majd odébb állt, hogy a másik ételhez készítse elő a hozzávalókat. Én diszkréten, hogy lehetőleg ne tűnjön fel nekik, de csillapítsam a kis lelkiismeret furdalásomat, megkavargattam a levest. Jó illatok és friss csirkehús keveredett fel, amit viszont nem tudtam megállni, hogy ki nem csippentsek egy húscafatot egy pár evőpálcikával.

- Hé, tényleg ne edd meg, mert nem jut a vendégeknek!

- Vendégek? – dermedtem meg.

- Aha. – bólintott anya. – Shinwook… azazhogy Hyunwoo nem mondta? – Hyunwoo volt az újonnan felvett neve, miután megkapta a dél-koreai állampolgárságot. Mint anyáéktól megtudtam, valójában ők így nevezték el, mikor megszületett, csak később megsemmisítették azokat a dokumentumokat.

- Miért mondta volna, nem szoktunk beszélgetni… - vágtam vissza, nyerve anyától egy szúrós pillantást.

   Nem azért nem beszéltünk, mert utáltuk volna egymást – ilyenről szó sem volt. Shinwookot próbáltam megemészteni, de elég nehezen ment. Eleinte nem nagyon néztünk egymásra, és nem is szólaltunk meg, kerülgettük egymást, amennyire lehetséges volt. Hiába, hogy ő tudott rólam mindvégig, valamiért ő is ugyanolyan gátlásos lett, mint én – vagy csak én zártam őt ki teljesen, ki tudja – furcsának és újnak éreztem a helyzetet. Tudtam, hogy egy nap majd elfogadom, de ez a nap még távol volt, egyelőre nem tudtam rá a bátyámként tekinteni, hanem inkább csak, mint egy hirtelen előkerült, nagyon távoli rokonként.

Gőzöm se volt, miféle vendégeket akart meghívni, de már előre ellenszenvet éreztem irántuk – miért él itt úgy, mintha egész életében itt élt volna? Tudtam, hogy nem fair amit gondolok, de az ő helyébe én egy jó ideig fülem-farkam behúztam volna, nemhogy még vendégeket hívjak a házba…

- Szóval ezért ez a sok kaja… - morogtam az orrom alatt, kifordultam a konyhából, majd szépen felslisszoltam a szobámba. Hát legyenek boldogok a kajánkkal…

- Mindjárt itt lesznek, ne menj messzire! – kiáltott utánam anya, mikor becsuktam a szobám ajtaját. Lekuporodtam az ágyam szélére és felhúztam a lábaimat, majd találomra kézbe vettem egy könyvet – dacosan befordultam, és nem akartam érintkezni velük.

   Percekkel később hallottam, hogy egy autó megáll a házunk előtt. Nem, nem nézek ki az ablakon… felőlem aztán akárki jöhet, nem érdekel. Borzasztóan erős volt a késztetés, de ellen álltam neki. A könyv olvasásába mélyedtem, és nem reagáltam se anyára, se arra, amikor később kopogtattak az ajtómon.

- Yoomi, én vagyok az, Yeji. – hallottam egy kis idő után az ajtó mögül a hangot. Felpillantottam a könyvből. Tényleg ő volt az, de mégis… ő mit keres itt? – Engedj be. – mondta.

Felálltam, és odasétáltam a csukott ajtóhoz, de csak mert őt tényleg nem szerettem volna megbántani, akárhogy is került hozzánk. Végül rávettem magam, hogy kinyissam az ajtómat, és mint egy kisgyerek, a résre nyitott ajtónál állva ránéztem.

- Te vagy itt? – kérdeztem tőle.

Ő bólintott.

- Te jöttél… Shinwookkal? – tettem fel a következő kérdést, már bátortalanabbul, mire ő szintén bólintott.

Már épp nyitottam a számat, hogy egy következőt kérdezzek, de végül ő megelőzött.

- Igazából…

- Ne! – tartottam fel a mutatóujjam. Megijedtem. Nem tudtam hogy akartam-e hallani a magyarázatot, mert valami hirtelen bevillant az agyamba, és egy pillanat alatt gyökeret vert benne. – Inkább nem akarok tudni róla. – mondtam gyorsan.

- Miről? – képedt el. – Ne értsd félre!!

Összeráncoltam a szemöldököm. – Biztos?

- Persze. Nehogy azt hidd, hogy járunk, vagy ilyesmi!

Feltört belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, mire Yeji is elnevette magát.

- Komolyan erre számítottál?

- Nem is tudom, csak… miért hozna el téged hétvégén hozzánk egy ebédre?

- Igazából nem egyedül jöttem. – vallotta be. – A többiek is itt vannak.

- A többiek? – ismételtem meg. Az egész bagázsra gondolt? Na jó, ez nem kicsit lepett meg. Régóta nem tudtam senkiről semmit, nem kerestem a társaságukat, pedig tulajdonképpen már érdekelt, hogy mi lehet velük. Azóta nem láttam őket, hogy a történtek után egy héttel én kijöttem a kórházból. – Mindenki… itt van?

- Aha! Még Jeongkit is elhoztuk, pedig tudod milyen nehéz volt rávenni…

Mi a franc.

- És amúgy… – folytatta, majd legyintett egyet. – Mindegy, majd elmondom később. Gyere le kajálni, na, én már éhen halok!

Vonakodva bár, de beadtam a derekam. Yeji háta mögött bekullogtam a konyhába, mint egy hálóba csalt hal, leültem az asztal széléhez, hogy lehetőleg ne legyek nagyon a középpontban.

   A hangulat egy kissé furcsa volt eleinte, és erőt kellett venni magamon, hogy nyugton a fenekemen maradjak – nem voltunk ehhez szokva, hogy így mindenki együtt összegyűljön – de fokozatosan oldódott a hangulat, ahogy a hasunk egyre jobban megtelítődött.

   Elcsevegtünk arról is, hogyan alakult a SYS helyzete a mi kis akciónk elindítása után… Taesoo feljelentette Han igazgatót, mielőtt elénk sietett az alagúthoz; így az egész házat feltúrták, a rendőrség átvette a dokumentumokat, Han igazgatónak nagy adag sikkasztása és tartozása volt. A dolgozókat elbocsátották, Yoojung, Jeongki és a többiek profilja, ami mind benn volt a rendszerben, szintén a rendőrség kezére került, de apám és Minhyuk apjának kapcsolatai révén kimentették őket. Azóta Yoojung már talált új munkát biztonsági őrként, Minhyuk még azt mondta, fogalma sincs, mit akar tenni, Yeji viszont a következő félévben végre el akar kezdeni egy rendes egyetemet.

- Csak nagyon kijöttem már a tanulásból, rengeteget kell majd készülnöm. – panaszkodott.

- Yoomi is készülni fog az érettségire és a felvételijére, majd tanulhattok együtt. – mondta anya, mint az én szóvivőm. Ezen teljesen meglepődtem, mert eddig még nem is nagyon volt szó arról, mi lesz az iskolával.

- Akkor nem kell visszamennem? – kérdeztem.

- Szerinted ezek után ott mernénk hagyni téged? – nézett rám megrökönyödve apa. – Még mindig akadhatnak olyanok, akik veszélyt jelentenek ránk… Még egyszer nem követhetjük el ezt a hibát.

- Tulajdonképpen az egyik legjobban védett iskolába jártál, Yoshiko mégis bejutott…

- De Hatsumi az évtized egyik legjobb alakváltója volt. – kapott a témán Yoojung. – Nem is tudom mi az eredeti neve, mi ezt ismertük. Több szervezetnek is dolgozott, és egyszerre kereste három ország rendőrsége. Egyedül dolgozott, profi volt, kész csoda, hogy most itt ennyit hibázott.

- Az eredeti neve Sato Hanae volt. – szólt közbe Jeongki szárazon. – A génjeiben volt, hogy bérgyilkossá és kémmé váljon. – mondta, de nem folytatta tovább, egyszerűen felállt és kiment a helyiségből. Furcsán néztem utána, mert egy csöppet sem értettem, miért nem folytatja, ha már egyszer elkezdte.

Eltűnt az előszobában, majd kattant a bejárati ajtó – innen már tudtam, hogy egy ideig nem is fog visszajönni.

- Ezt igazán kifejthetné… - morogtam.

Ránéztem Yoojungra, hátha tud valamit, és ahogy pillantásunk találkozott, vette is az üzenetet.

- Yoshiko szülei bérgyilkosok voltak. Jeongki a gyerekkorának egy részét Japánban töltötte, ott lakott a szüleivel. Szomszédosak voltak Yoshiko családjával, a két gyerek jól kijött egymással, még ha Yoshiko idősebb is volt. De egy nap a japán házaspár megölte Jeongki szüleit, mert valamit megtudtak, amit nem lett volna szabad… Megbízást kaptak, hogy tüntessék el az egész családot. Jeongki valahogy mégis kikerült élve, nem is tudom, hogy csinálta…

Mintha felgyújtottak volna egy lámpát a fejemben, úgy jött a megvilágosodás pillanata.

- Tehát bosszút akart állni rajta? – kérdeztem. – Ezért kereste őt?

Yoojung bólintott.

- Tulajdonképpen érthető… - szólalt meg Shinwook.

Fészkelődni kezdtem a székemen, és éreztem, hogy ki kell mennem. Diszkréten felálltam a székről és kioldalogtam a teremből, miközben Shinwook beszélni kezdett valami másról, ami már nem érdekelt. Azonban amint kiértem az előszobába, mielőtt a fürdő felé vettem volna az irányt, megtorpantam és meggondoltam magam… és kimentem a bejárati ajtón.

    Odakinn a ház sarkánál állt, és meglepetésemre egy szál cigit szívott el. Láttam messziről, hogy a szeme sarkából engem néz, de végig titkolni akarta – mialatt közeledtem felé, tüntetően a másik irányba nézett, és csak akkor szólalt meg, mikor már odaértem mellé.

- Szóval csak bosszúból kerested? – kérdeztem, mikor megálltam mellette. Nem néztem rá, és ő sem nézett rám, valahova a távolba meredt, üres tekintettel.

- Mit számít most már az? Vége van…

- Tudom, hogy neked számított. – feleltem. - Miért nem tetted meg?

- Szerinted meg kellett volna tennem? – förmedt rám. – Gondolkozz már! Lett volna annak értelme?

Persze, hogy józan emberi ésszel nem volt. ha lelövi őt, az ő pisztolya is azonnal elsül, és akkor nem lennék már itt.

- De ha erre tetted fel az egész életed…

- Te megtetted volna a helyemben? – fordult felém. Ingerült volt a hangja. – Neked mit számít egy áldozat, a saját csapatunkból… hmm? – nézett rám vallatón. Elszállt a kezdeti bátorságom, és nem tudtam már mit felelni, mert tudtam, hogy igaza van. Naná, hogy én se tettem volna meg. Senkivel szemben.

- Nem tudom, én csak… - hebegtem, keresve valami fonalat, amibe újra belekapaszkodhatok.

- Ennyire nem látsz bennem semmi emberséget?

- Mi? Dehogynem! Egy percig se hittem azt, hogy nincs benned! – kiáltottam vissza.

- Tudod mit, ez megnyugtató. – vágta rá.

- Csak valahogy… te egyszerűen annyira máshogy viselkedsz, mint Yoojung, vagy Minhyuk! Falat építesz magad köré, eljátszod az érzéketlent, a sebezhetetlent, hogy mindenki tökéletesnek lásson…

- Akkor miért nem inkább Minhyukkal vagy Yoojunggal társalogsz most?

- Mert te voltál ott az elejétől kezdve, hiába mondanék nekik bármit, ha egyszerűen neked kell elmondanom! – mondtam hirtelen, mert végre rájöttem, mit kell mondanom neki… amivel tartoztam már egy ideje.

Rám nézett, furcsán, mint aki nem érti, miről van szó. Egy pillanatig én is tétováztam, amikor láttam azt a furcsa arckifejezését. De végül erőt vettem magamon, egyszer élünk alapon, akármi is lesz, legalább az én lelkem megkönnyebbül. Erre még szükségem volt, hogy el tudjam engedni a történteket, és ne érezzem magam az adósának.

- Csak meg akartam köszönni… amiért segítettél. És amiért nem hagytál ott… akkor este a hídon, amikor kezdtem az egészet feladni. – fejeztem be halkan.

Felém fordult, láttam azt a tömény döbbenetet az arcán, hogy nem erre számított, de más érzelmet nem tudtam kivenni, és ez zavart. Szerettem volna tudni, mire számíthatok. Hogy emberi módon reagál-e majd, vagy a saját stílusában valami olyat tesz, amire egyáltalán nem számítok. Végül közelebb lépett hozzám, és két oldalt megfogta a vállamat. Egy pillanatig azt hittem, megint meg fog ölelni, mint a hídon. Nem tudom miért, de valahogy jól esett volna… öhm, túl hideg volt kinn. Szerettem volna egy kicsit, hogy megint olyan legyen, mint amikor együtt ittunk, akkor valahogy olyan… hétköznapi volt minden. Még úgy is, hogy tulajdonképpen semmi sem volt hétköznapi azon az estén.

De nem tett semmit, csak az arcomat fürkészte egy ideig.

- Most… erre mit kéne mondanom? – szólalt meg végül.

- Ami neked jól esik, mit tudom én! – csaptam fel a vizet. Feladtam, kész. Ha valaki még egy köszönést sem tud alapvető társadalmi normáknak megfelelően fogadni, azt tényleg legjobb otthagyni, mert csak az én fejem fáj tőle…

Nagy lendülettel megfordultam, és elvonultam a ház hátsó bejárata felé – csak hogy kiszellőzzön a fejem, mire visszaérek a házba.

***

   Anya behúzta a függönyöket a nappaliban, majd felém fordult.

- Már késő elindulniuk, a szél egyre nagyobb. – mondta. Odakinn sötéten gomolygott az ég, s kavarogva szállingózott alá a hó. Az előrejelzés beigazolódott, a hőmérséklet a sötétedéssel nagyon zuhant, lefagytak az utak, a szél egyre erősödött, miközben egyre sűrűbben esett a hó.

- Nem normális ez az időjárás… nagyobb pelyhekben esik, mint télen. – morogtam, mikor kilestem a függöny résén.

- Mikor kicsi voltam, március elején sokszor volt még hó. – mondta anya halkan, mire kicsit ökölbe szorítottam az öklömet, de nem szóltam semmit. Egy halvány mosolyt küldtem felé, aztán kimentem a nappaliból. Végre anya szabadon emlegette fel a gyerekkorát. A legutóbb, mikor Miyoung néniék itt voltak, egészen hajnalig csak nosztalgiáztak… Én nem nagyon szerettem hallgatni ezeket a történeteket, pedig érdekesek voltak, tényleg… de valahogy mégis kissé idegenkedtem tőlük.

   Felmentem az emeletre, hogy az ágyneműtartómból kiszedjem a tartalék pokrócokat, ha tényleg itt alszik mindenki… Ennek is pont most kellett kitörnie, a hóviharnak, mikor mindenki nálunk volt.

- Yoomi. – hallottam meg Shinwook hangját a lépcső mellett nyíló szobából. Ez volt az ő szobája. Eredetileg vendégszobának volt fenn tartva, gyakorlatilag anyáék tároltak benne mindenféle limlomot, amit nem használtunk. Majd Shinwooknak szépen kipofozták az egészet. – Segítesz ezt átvinni?

Egy alvómatraccal állt a szobában, már majdnem a szobaajtóig ért.

- Persze. – mondtam, és mögé sétáltam, hogy a matrac hátsó részét fogjam meg. – Hova visszük?

- A te szobádba.

- Igen? Ezek szerint Yeji nálam alszik?

- Akit akarsz… - morogta enyhe huncutsággal a hangjában, amit nem vettem olyan poénosra, mint ő szerette volna. Talán ő is látta rajtam, mert rögtön javította magát. – Csak vicceltem. Naná, hogy Yeji, ki más?

Azért megkönnyebbültem, hogy nem ő lesz az.

- A többiek hol alszanak?

- Hát, fogalmam sincs… lehet, hogy lenn a pincében, ha kidőlnek a rizsbortól.

- Hogy mi? Odalenn vannak? – kérdeztem. Már egy ideje nem láttam senkit, mert anya befogott mosogatni.

- Aha. Apa fellelkesült, és most körbemutatja a pincét… - magyarázta, jelentőségteljesen hangsúlyozva a „körbemutatja” szót. Tudtam, hogy ez mit jelent. És nem voltam benne biztos, hogy örülök neki.

- Hű…

- Mond… - kezdte óvatosan. – Mindig így viselkedtek? Úgy értem, hogy mintha totál bezsongtak volna attól, hogy a srácok meg Yeji eljöttek.

- Elég sok minden megváltozott az utóbbi időben… – feleltem diplomatikusan.

- Tudom. - bólintott. - És elhiszem, hogy nehéz ez neked. – mondta. – És nem is várok el tőled semmit, mert tudom, hogy én is hasonlóan érezném magam  a helyedben…

- Csak még egy kis időre van szükségem. – néztem a szemébe.Láttam rajta, hogy meg fog érteni. – Furcsa ez az egész… főleg, hogy még nem tudjuk mi lesz a jövő. De mégis, ha anyára ránézek, azt hiszem, a dolgok jó irányba változnak. – mosolyodtam el, és Shinwook bólintott. – Öhm, lemegyek, megnézem mi a helyzet. – mondtam egy pillanattal később, és Shinwook előtt kisétáltam a szobámból.

   Igen, volt egy régi pincénk. Mivel a házunk viktoriánus stílust idézve épült, az elrendezése is inkább hasonlított a nyugati házakra, így pincéje is volt, ahol apa rizsborokat, maggeollit és vörösbort tárolt. Ünnepekkor ment csak le és hozott fel valamit a gyűjteményből, de most fogalmam sincs mi ütött belé, amiért szükségesnek érezte megmutatni a rejtekhelyet. Már a lejáratból felhallatszódott az élénk beszélgetés, apa beszélt főleg, megeredt már a nyelve valószínűleg az első pohár után, mert nem nagyon szokott inni. Anyát hallottam, hogy a konyhában rendezget, és őszintén szólva hezitáltam egy ideig, a lépcső tetején ácsorogva, hogy szeretném-e apa történeteit hallgatni, vagy inkább segítsek anyának összepakolni, ami maradt. Végül úgy döntöttem, megkérdezem, kell-e a segítségem (mert igen, mikor vendégek vannak, akkor mintagyerekként is tudtam viselkedni) elvégre úgyis gyorsan végeznék vele. Pont megfordultam, de kis híján beleütköztem Shinwook vállába, és ha nem kap el, akkor elvesztettem volna az egyensúlyomat az ijedtségtől.

- Mire vársz, gyere le. – ahogy elkapott, ugyanazzal a mozdulattal megfordított, és elindított lefele a lépcsőn. Tudtam, hogy nincs visszaút, és végül nem is akartam ellenkezni a sors akaratával.

***

  

   Kómás fejjel ébredtem fel valamikor az éjszaka közepén, a nappali kanapéján, egy vékony pokróccal betakarva. Rémlett minden: nem ittam túl sokat, csak éppen annyit, hogy enyhén szédelgős állapotba kerüljek. Odalenn elbeszélgettünk egy ideig, aztán mikor anya megjelent, kitalálta, hogy társasozhatnánk, vagy valami, úgyhogy a társaság ketté vált: az egyik csoport nekiült a pincében levő asztalt körülölelve társasozni, aki pedig nem akart – Yeji, Yoojung, Jeongki és én – pedig felmentünk a nappaliba filmet nézni. Valami vicces akciófilmet néztünk, amin igazából jókat lehetett volna röhögni, ha nem álmosodok be a bortól a közepe táján… onnantól filmszakadás.

Mindenki eltűnt a helyiségből, csak én feküdtem ott egyedül a kanapén. A többiek biztos végignézték és a helyükön aludtak el.

Feltápászkodtam a magába szippantó, kényelmes kanapéról, mert hívott a természet. Ránéztem az ajtó fölött lógó faliórára, ami már hajnali hármat mutatott – nem tudom hánykor kezdtünk neki a filmnézésnek, de biztosan aludtam pár órát.

Kiértem a kis folyosóra, de amint a fürdőszoba irányába néztem, megláttam egy alakot, hátával a fürdőszoba ajtót támaszkodva. Megborzongtam egy pillanatra sötét sziluettjétől, de nem torpantam meg. Meredten nézett egy irányba, nagyon a gondolataiba merülhetett, és végül én zökkentettem ki, ahogy lábam alatt megreccsent a padló.

- Jeongki? – szólítottam meg, mikor a zajra rám nézett. – Te miért állsz itt így… az éjszaka közepén?

- Gondolkozom. – felelte, majd tekintete visszavándorolt az eredeti irányba.

- Aha. - bólintottam, és felnéztem a szemközti falra, hogy mit néz azon. Volt rajta egy kép, de csak egy egyszerű szárazvirágcsokrot ábrázolt, nem volt rajta semmi érdekes.

Egy ideig az arcát bámultam, megpróbáltam kideríteni, hogy teljesen magánál van-e, vagy alvajár, vagy esetleg azóta berúgott, hogy én bealudtam… de ránézésre volt semmi ilyesmiről nem volt szó.

- Szóval… - kezdtem óvatosan. - El is mondod esetleg, min gondolkozol, vagy inkább beengedsz vécére.

- Csak ezen az egészen… - kezdte még mindig merengve, a falat nézve. – hogy mi lesz mostantól.

- Hát, gondolom az élet majd visszatalál a normális kerékvágásba… - mondtam nagy bölcsen. – Sajnálom, hogy elvesztetted a munkahelyedet…

- Milyen munkahely… - nevetett fel szarkasztikusan. – Már rég ki akartam lépni onnan. Tudod, tulajdonképpen hálásnak kéne lennem az apádnak és az idióta Taesoonak. – hallottam a hangjából, mennyire bosszantja őt ez, de nem szóltam, hagytam, hagy folytassa. - Megkönnyítették a helyzetem, de… - nevetett bele . – de Taesoo még így is a legundorítóbb alak, akivel valaha találkoztam.

Bólintottam. – Furcsa volt… Sose fogom őt megérteni…

- Tényleg? – nevetett fel szkeptikusan. – Pedig csak két dologra gondolt, a hatalomra, és rád. Ennyire egyszerű.

Megdöbbenve néztem rá. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán tényleg alva jár, vagy beszívott, vagy akármi… ha a hangja nem lett volna olyan, mint máskor, akkor minden bizonnyal azt hittem volna.

- Azt mondod, rám? Taesoo meg én egyáltalán nem voltunk olyan kapcsolatban.

- Akkor te biztosan nem vetted észre…

- Mit?

- Hogy hogy néz rád. – mondta halkan, de feszülten. – Ki kellett volna nyírnom…

- Hmm? – Felvontam a szemöldököm.

- Ne akard, hogy kifejtsem, jó? Nem tudom, miért gondoltam így…

Lépések fojtották belé a szót az emeletről, és mellette apa álmos morgása hallatszódott ki a fenti hálóból. Megnyikordult a két felső lépcsőfok, és hallottam, hogy valaki elindult lefele.

- Anya lesz… - suttogtam alig hallhatóan, de Jeongki a számra tapasztotta az egyik kezét, a másikal meg kinyitotta a fürdőajtót és berántott magával, majd becsukta mögöttünk.

- Most meg mi van? – kérdeztem, és felkapcsoltam a villanyt.

- Ne! – nyúlt a kapcsolóhoz, és azonnal lekapcsolta.

- Dehogynem, ha valaki vécén van, nem sötétben végzi a dolgát… ha már ez az alibi. - morogtam, és megint felkapcsoltam. – Folytathatod…

Felröhögött. – Megőrültél? Világosban nem látom tisztán a gondolataimat…

- Az előbb még sötétben is azt mondtad, nem érted őket…

Ellent mondást nem tűrően nézett rám, kezével félresöpörte az ujjaimat a kapcsolóról, majd ő tenyerelt rá, és lekapcsolta. Otthagyta a kezét, hogy ne merjem visszakapcsolni, én pedig elléptem egy lépést, hogy kicsit távolabb legyek tőle. Nyeltem egyet, valamiért nagyon frusztrált az egész szituáció.

- Igen, nem látom őket tisztán egy ideje… Mert valami megváltozott… - kereste a szavakat, láttam rajta, hogy tényleg koncentrál. – Amiről nem tudom, jó vagy sem, de egyre jobban idegesít. És a végére kell járnom. – mondta, és gondterhelt arcát nézve kezdtem elhinni, hogy valami tényleg aggasztja. – Ezen gondolkoztam…

- Hmm, ez jó. Fontos, hogy a jövőről gondolkodjunk. – feleltem optimistán, mintha érteném, miről van szó. – Ha a munka miatt aggódsz, talán apa segíthet, hogy valami rendes melót találj…

- Hmm… - nézett a szemembe. – Azt hiszem, az apád nem akar majd nekem segíteni…

- Miért ne tenné?

- Mert éppen azon gondolkoztam… - mondta féloldalas mosollyal. – Hogy a lánya feltétlenül belém fog zúgni. – suttogta, és egészen közel húzódott hozzám, hogy az orrunk szinte összeért.

- Te beteg vagy… - suttogtam levegőhöz kapkodva, mert azonnal megugrott a pulzusszámom.

- Lehet… - lehelte az ajkaimra, melyek finoman bizseregni kezdtek a meleg levegőtől. Miért csinálja ezt? Tényleg megőrült, vagy beszívott… nem bírtam kiigazodni rajta. – De próbálj csak ellenállni… - azzal finoman hozzáérintette ajkait az enyéimhez, én pedig azon nyomban folyékony halmazállapotúvá olvadtam. Megroggyantak a lábaim, ahogy lassan csókolni kezdett, mire elkapta a derekamat, hogy el ne essek, és hátamat finoman a falnak nyomva magához húzott. Hosszúra nyúlt a csók, és a fejemben mintha csillagszórók ezrei szikráztak volna szanaszét… hogy mit csináltam, hol voltam… minden más megszűnt létezni.

A kopogás riasztott fel az álomhoz túl valóságos, mámoros állapotomból. Elvesztettem az időérzékem, de az előbb még végtelennek tűnő pillanat most úgy szertefoszlott, mintha soha sem létezett volna.

Anya lesz… biztosan.

- Khm… - köszörültem meg a torkomat, hogy reagáljak a kopogásra, és picit eltoltam magamtól a fiút.. – Foglalt.

- Te vagy benn, Yoomi? – kérdezte. Tényleg anya volt az.

- Ki más… - morogtam. – Aha. – ezt már fennhangon mondtam, hogy ő is hallhassa. Küzdöttem, hogy ne remegjen a hangom, és hogy visszanyerjem az erőt a lábaimba.

Jeongki néhány centiméterre távolodott csak el tőlem, kezét eközben végig a derekamon tartva, ami úgy égetett, mint valami kemence.

- Látod, mondtam, hogy nem tudsz… - húzta féloldalas mosolyra a száját.

Öklömmel finoman belevágtam a mellkasába, mert sajnos igaza volt. Nem tudtam mi volt ez, ami ellen nem tudtam mit tenni, és már másodszorra is úgy működött, mint először. Megijesztett, ugyanakkor abban a pillanatban nem akartam másra gondolni, csak hogy kell még belőle.

- Vagy csak nem akarok… - feleltem, majd megmarkolva az ingét magamhoz húztam, hogy beszívjam a fiú illatát, és ezúttal én kezdeményeztem a csókot.

***

    Reggel nyolckor a telefonom ébresztett, mert elfelejtettem kikapcsolni az ébresztőjét. Nyűgösen, édes álomból ébredve kapcsoltam ki és dobtam félre a készüléket, és visszasimultam a párnába, hogy tovább folytatódjon… Amikor egyszer csak bevillant, hogy ez talán túl valóságos volt egy álomhoz képest… Néha olyan intenzíven emlékszem egy-egy álmomra, hogy nem tudom pontosan, megtörtént-e valójában. De ezzel kapcsolatban, nos… egyáltalán nem tudtam eldönteni, minden pillanatban mást gondoltam.

   Azon a kanapén aludtam, ahol filmnézés közben bealudtam. A szemközti kanapén egy gombócba gyűrt pokróc hevert, de senki nem volt a helyiségben rajtam kívül. Kócosan, még ki nem nyílt szemmel tápászkodtam fel, hogy elinduljak a szobámba, és tovább folytassam a szunyát, mert valószínűleg anya úgyis hamarosan felébred és mozgolódni kezd idelenn. Ha rövid időre meg is zavarnak egy álmot, később még visszatérhet… a takarót magam köré csavarva csoszogtam fel a lépcsőn, miközben újra meg újra lejátszódott előttem az álombeli jelenet, amit így magamnak be mertem vallani, mennyire élveztem… pedig a piszkos fantáziámat a pokolra kellett volna küldeni, már jó régen. Odaértem az ajtóhoz, és egy mozdulattal benyitottam – majd mozdulatlanná válva bámultam arra a két alakra, akik ruhástól aludtak egymás mellett, mint a tej, egymásba karolva.

Yeji és Yoojung. Mi a fene…

S ezzel egyidőben valaki megköszörülte a torkát a hátam mögött, mire összerezzentem.

- Hagyd inkább, hagy aludjanak még. – mondta az álmosságtól rekedt, mély hangján Jeongki, és mellém lépve becsukta helyettem az ajtót.

„Ne gondolj rá, ne gondolj rá…” – győzködtem magam, de minduntalan is eszembe jutott az álom, mindig egy másik részlete játszódott le.

- De ők… így… - kezdtem, de nem jutottak eszembe a megfelelő szavak.

Összevonta a szemöldökét.

- Nem tudtál róla?

- Miről? – értetlenkedtem.

- Hmm… gondolom, ezt nem tőlem kéne hallanod. Csak annyit mondok, hogy friss még a dolog… Összeszűkült szemmel néztem a szemébe, de ez a hír legalább eléggé kibillentett ahhoz, hogy felébredjek teljesen.

- Csak nem… együtt vannak? Vagy tegnap este történt valami? – gondolkoztam, mire ő halkan felnevetett.

- Hmm… talán.

- Most melyik?

- Talán mindkettő… talán nem.

- Mi történt tegnap? Bealudtam a film alatt, nem tudok semmiről. – mondtam gyorsan. – Te láttad őket?

- Gondolod, hogy őket kerestem este? – persze, tudtam, hogy nem ezzel töltötte az idejét. - Hogy aludtál? – nézett rám szórakozottan, hogy meg szerettem volna ütni.

- Mélyen. – feleltem a földet bambulva. Kerültem a tekintetét, mert akkor rögtön elpirultam volna, de ő megfogta az államat, és felemelte.

- Végig... átaludtad az egész éjszakát?

- Persze.

- Hm… - húzta el a száját. – Tudom, amikor hazudsz.

- Neked meg mi bajod van? – kérdeztem fojtott hangon, mert már alig bírtam visszafogni magam, hogy ne áruljam el magam. A szívem igen is hevesen vert, ahogy a szemembe nézett, és nem tehettem semmit ellene.

- Elmondjam?

- Hát, megtisztelne… akkor talán megértenélek.

Odébb húzódott a szobától, a csuklómnál fogva odavezetett a dolgozószoba csukott ajtaja elé, és megállt. Ismét szembe nézett velem, és a vállamra tette a kezét.

- A baj… az emlékezeteddel van. – felelte, és odahajolt az ajkamhoz, hogy leheletfinom csókot adjon rá. Meleg ajkaitól megborzongtam… megint. De ezúttal a felismerés még jobban ledöbbentett, hogy nem álom volt… pedig egy részem eddig is tudta, de egy másik viszont letagadta, és el akarta hitetni velem, hogy csak egy múló, révület volt az egész, semmi több.  – Na?

Beszívtam az ajkaimat, mielőtt bármit is mondtam volna… mert egy csomó minden eszembe jutott, a gondolataim torpedókként sivítottak végig, és egymást robbantották fel.

- Csak nem értelek… nem tudok rajtad kiigazodni… - motyogtam.

- Pedig ennél már nem lehetek nyilvánvalóbb. – mondta. Egy pillanatig még nézett, mint aki válaszra vár, de végül csak megfordult, és lement a lépcsőn, faképnél hagyva.

Mély levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek, és újraértelmezzem a dolgokat… ennyiszer ugyanaz nem játszódhat le véletlenül. És én még egy értelmes mondatot sem tudtam kihozni… ahj Yoomi, szedd már össze magad!

Alighogy elment, nyílt a lépcső melletti szoba ajtaja, és Shinwook lépett ki rajta. Ezúttal jó volt az időzítés – már akkor látott meg, mikor újra normálisan tudtam gondolkodni.

- Te már fenn vagy?

Bólintottam kis fáziskéséssel.

- Akkor csinálj egy kávét, légyszi. – mondta, és kómás fejjel átsétált a mellékhelyiségbe.

Haha, persze, máris. Megadóan sóhajtottam egyet; a gond az volt, hogy nekem is jól esett volna egy kávé. Így aztán kelletlenül, de lementem a konyhába.

- Tessék. – toltam a fessnek nem mondható kócos bátyám elé a bögrét, amint leült a pultnál levő bárszékek egyikére

- Én is kérek. – jött be a másik korai madár is, és pókerarccal, mintha semmi nem történt volna, leült a Shinwook melletti székre.

Szememet forgatva töltöttem ki a maradék kávét a bögrébe, és feltettem egy újabb adagot.

- A hotelszolgáltatásunk itt befejeződött. – toltam Jeongki elé a gőzölgő bögrét.

Belemosolygott a bögrébe, és mélyen dörmögve megszólalt:

- De én VIP vendég vagyok.

- Hahaha… Shinwook, nem akarod megmondani neki, hol a helye? – néztem könyörgőn rá.

- Reggeli után van kijelentkezés. – mondta, és Jeongki szórakozottan felnevetett.

- Akkor kérek toastot is.

- Ahjj… - adtam fel, és rátenyereltem a konyhapultra ahogy feléjük fordultam, és egyszerűen közöltem velük: - Mivel köztudott, hogy a konyhában veszélyes vagyok mindenkire nézve, megcsinálhatjátok magatoknak. – néztem rájuk, és Jeongki arcán láttam, ahogy végigfutott az emlék, mikor megvágtam magam a konzervdobozzal.

- Hát jó… - sóhajtott fel Shinwook. – Nem akartam mondani, de talán tényleg jobban járunk, ha én csinálom meg.

Sértette a büszkeségemet, de nem volt mit mondanom, tulajdonképpen elértem, amit akartam. Shinwook felállt és a konyhában kezdett el tevékenykedni, én meg a pultnak támaszkodva árgus szemekkel figyeltem, mit fog elrontani. Kezembe vettem a frissen lefőtt kávét, és a gőzzel inhalálva a háttérből néztem, ahogy elkészíti a pirítóst.

    Azt hiszem akkor éreztem először azt, hogy időnként már nem annyira távoli rokonként gondolok rá, hanem… mint egy családtagra.

   Felválta néztem az egyik fiúra, majd a másikra, és abban a pillanatban rádöbbentem, hogy egyiküket sem szabad elveszítenem. Mert már mindketten hozzátartoztak ahhoz az új világhoz, amibe belecsöppentem. Igaz, hogy sokáig tart még, mire ki fogom építeni, de ha nem velük kezdem el, akkor megint csak a sötétben fogok tapogatózni egyedül… és azt nem akarom. Mert annál nincs rosszabb, mikor segítség nélkül kell talpra állnom. És ha már megajándékozott a sors, élnem kellett a lehetőséggel, hogy ezúttal vannak körülöttem olyanok, akik támogatnak.

   Pedig az újrakezdés megrémített… mert annyira ismeretlen volt még. Közülük az egyik dolog, ami talán a legjobban frusztrált, ami Jeongki és köztem történt – ami még elsőre csak pillanatnyi fellángolás volt, de másodszorra már tudtam, hogy egy kicsit többről van szó – és ez megijesztett. Az érzés valahonnan mélyebbről jött, ismeretlen helyről, de benne volt minden, amit átéltünk, a közös cél, ami köteléket font körénk, és volt valami más is, amit nem tudtam megnevezni. Valami egészen új dolog, amit még magamnak sem akartam bevallani. Csak reméltem, hogy idővel majd rájövök és tisztázom magamban, és akkor még nem lesz késő ezt neki elmondani.

   A másik dolog a plusz egy taggal kibővült családunk volt, ami a feje tetejére fordult, mióta Shinwook hazajött, és apát is kiengedték a kórházból. Megváltozott az egész hangulat a házban, és ezt eleinte igen nehezen fogtam fel… Már nem ment a ködösítés, anyáék jókedvűek voltak, és én sem éreztem magam abban az árnyékban, amibe régen bele voltam kényszerítve. Csak azzal birkóztam meg nehezen, hogy ehhez Shinwooknak be kellett lépnie a békés életünkbe. De tudtam, hogy ha ezt elfogadom, egy sokkal boldogabb világot építhetek fel, mint amilyenről bármikor is álmodtam volna. 

18. fejezet

/VÉGE/ 

~ Vagyishogy még van egy fejezet, amit később szedtem külön, mert több szempontból is úgy gondoltam, hogy talán külön kéne választani ettől. Úgyhogy duplarész van, vegyétek és egyétek! ;)
Amúgy... Nem tudom, milyen lett. Sokat szenvedtem vele de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ez így, de már nem akarom többször megvariálni. Befejeztem és nagyon remélem, hogy aki végigolvassa, nem lesz csalódott, és nem nagyon maradnak nyitottan hagyott kérdések sem... (igyekeztem elvarrni a szálakat) 
Nagyon köszönöm annak, aki végig olvasta, és ha lehet kérnék tőle visszajelzést, mert fogalmam sincs, hogy sikerült! Köszönöööm~~~!

* * * * * * * * 

   Nem éreztem mást, csak fájdalmat. Mozdulni próbáltam, de akkor százszoros erővel tört rám, mintha egyszerre mindenhol több tucat tűt szúrnának belém. Nem tudom honnan eredt a fájdalom, de az egész testemben szétterjedt. Rá akartam jönni, hol vagyok… csukva volt a szemem és nem hallottam hangokat sem, mert a fejem körül mintha üres fazekakkal csörömpölnének, egyetlen, összemosódott káoszba taszítva minden körülöttem levő hangot. Megrázkódtam, és éreztem, hogy a hátam és a fenekem valaminek nekicsapódik – tehát fekszem. Az első zaj, amit meg tudtam különbözteti, egy folyamatos, mély zúgás volt. Aztán nagyon lassan, egyenként letisztultak: két hangot hallottam magam mellett, az egyik az anyám volt – a másikat nem ismertem fel rögtön.

- Úgy tűnik, felébredt. – mondta az ismeretlen, női hang tulajdonosa. Tompán hallottam, a távolból… mintha egy csukott ajtón keresztül beszélne hozzám.

- Talán most kezd magához térni. – mondta anyám. – Yoomi? Hallasz?

Igen, hallak – akartam felelni, de nem tudtam kinyitni a szám. Valami blokkolta, valamiért teljesen béna voltam. Hallottam a hangokat távolról, éreztem, hogy finoman rázkódom folyamatosan, mintha mennénk valahova. De semmi másra nem voltam képes.

- Még eszméletlen. – mondta a hang. Ismerős volt, biztos voltam benne, hogy tudom, ki ő.

- Talán a detonációtól még nem hall rendesen.

- Mhm. – bólintott rá, és egy pillanatra csönd lett. – Nem sokon múlott…

- Szerencséje volt. – helyeselt anya.

- Így igaz.

Dübörgött a fülemben a szívverésem – nem gyorsan, csak oltári hangosan, hogy azt hittem, mások is hallják. Detonáció… szerencse… mi? Ha nem fájt volna olyan irtózatosan a fejem, tudtam volna gondolkozni… így viszont, csak a szavakat próbáltam emlékekkel összekapcsolni. Volt egy hatalmas robbanás… az rémlett. A hátam mögött, és óriási erővel lökött meg minket… mert valaki rám vetette magát, hogy ne engem érjen akkora a lökés… aztán a nevemet kiáltotta. Válaszolni akartam, de már akkor is mintha két világ között lebegtem volna, és egyikkel se tudtam kommunikálni. Többen is a nevemet kiáltották… Volt egy szoba… ahol lövöldöztek… engem is meglőttek… és őt is. Igen, az a személy Jeongki volt. De mindketten kikerültünk a házból… detonáció… szerencse…

Nem jött több össze, az agykerekeim fájdalmasan nyikordultak egy utolsót, és feladták.

Aludnom kellett. Sokat. És már húzott is lefele magával a mélység…

***

   Álmodtam. Valami szépet és jót, nem emlékeztem rá pontosan, de jó érzéssel töltött el. Ott valahogy… biztonságban éreztem magam. Néha fogalmam se volt miről álmodok, nem maradt se a történet, se szereplők, csak az érzés. Talán otthon voltam, de az otthonom az álmomban teljesen máshogy nézett ki… a valóságban talán rá se ismernék. De hol máshol érezném magam biztonságban… emberek voltak körülöttem, akikben megbízhattam, akik szerettek. Ilyen hely nem lehet a valóságban, vagyis vagy meghaltam, vagy álmodtam... de az ébredés rossz volt. Hirtelen köddé oszlott az egész, és egy ébresztőóra csengőhangja rántott vissza a valóságba. Valami hülye zene szólt, nem az én ébresztőm volt, abban biztos voltam. Hunyorogni kezdtem, és ahogy kinyitottam a szemem, fehér plafonnal néztem farkasszemet, egy félhomályos szobában… itt valami nem stimmelt. Az én szobám plafonja biztos, hogy nem így néz ki… és ez az ébresztőnek vélt hang is egyszer csak magától elhalt.

- Halló? – szólt valaki a telefonjába. A hang messzebbről jött, nem a közvetlen közelemből. Lassan a hang forrása felé fordítottam a fejem, és az ajtóban pillantottam meg a hosszú fehérköpenyest, ahogy telefonált. Én pedig egy kórteremben voltam. Egyedül voltam a szobában, mellettem egy üres ágy állt, és nyitva állt a szobaajtó. A nővér miután felvette a telefont elment, és az ajtót úgy hagyta. Fülelni kezdtem, mert a folyosóról zajok ütötték meg a fülemet. Tévéből szóltak, a hírek. Egy riporter monoton hangon közölte a híreket, nem figyeltem rá, a távoli hang már majdnem elringatott újra, mikor egy szó hallatán felkaptam a fejemet.

Kaesong.

- …egy épületében robbantási kísérleteket hajtottak végre. A januárban végrehajtott nukleáris kísérlet után ennek a támadásnak a lehetséges okait jelenleg még vizsgálják. Több forrás szerint is nem kísérleti robbantásról, hanem szándékosságról is beszélhetünk. A detonáció során két ember életét vesztette, többen is megsérültek, így az Egyesítési Minisztérium a gyár azonnali bezárását rendelte el. A közelmúltban kiújult észak-koreai provokáció miatt…

Nem figyeltem tovább, mert a tudatom megállt az előző mondat közepénél… áldozatok… kik… haltak… meg…?

   Abban a percben viszont visszajött az ápolónő, és becsapta az ajtót maga után.

- Felébredtünk? – fuvolázta.

Nem, meghaltunk… nem látod?!

- Minden rendben? – kérdezte tőlem. Végigfutott rajtam a „felállok és lenyomom a torkán az infúzióstűt ami a karomba van beleszúrva” érzés a két kérdés hallatán, de semmi energiám nem volt még, hogy felemeljem akár csak a karomat is – hisz épphogy csak felébredtem. Ezért végül csak vettem egy mély levegőt, és egy kérdéssel feleltem.

- Hol vagyok?

- Egy szöuli magánklinikán.

Tehát Szöul… Vajon hány nap telhetett el a történtek óta? De talán nem olyan sok, tlaán csak pár óra, max. egy nap, ha a hírekben ennyire friss eseményként közlik…

- Hogyan és mikor jöttem vissza? – kérdeztem újból.

- Nos, azt majd alighanem elmondják a hozzátartozói, akik egyébként itt vannak a kórház épületében. Most leginkább arra feleljen, hogy érzi magát…

- Mi történt a többiekkel? – pattantam fel, és eszemben se volt válaszolni a kérdésére, amíg nem tudok meg valamit róluk. – Kijutott mindenki az épületből? Jeongkit meglőtték, ahogy engem is… És… - folytattam, de egy lélegzetvételnyi szünetet kellett tartanom, nehezen jöttek a számra a szavak. – Kik maradtak odabenn?

- Nyugodjon meg, és feküdjön vissza. Ne beszéljen össze-visszaságokat…

Az ápolónő visszafogottan mosolygott egyet, és kedvesen-erőszakosan visszanyomott az ágyba, hogy feküdjek. Már éppen megszólalt volna, mikor kitárult a szoba ajtaja – és édesanyám lépett be rajta.

- Yoomi! – rohant felém, és azonnal átkarolt.

- Anyu… - megkönnyebbülten szívtam be az anya-illatot, és máris ezerszer több energiát éreztem magamban, mint előtte. Az ápolónő a háttérbe vonult, aztán később kioldalgott a szobából.

- Most ébredtél? Hogy vagy?

- Jól… - feleltem, bár a hangom nem volt túl meggyőző. – És te?

- Nekem semmi bajom, amint látod. – mosolygott. Ahogy ránéztem, tényleg nem látszott semmi sérülés, csak a kézfején egy apró vágás. Tényleg lehetséges lenne, hogy ennyivel megúszta?

- Mi van a többiekkel? – tettem fel neki is a kérdést, és tudtam, hogy ő végre válaszolni is fog rá.

Anya nem felelt rögtön, leült az ágyam szélére. Láttam rajta, hogy ez egy hosszabb fejezet lesz, és azon tűnődik, hol is kezdjen bele. Igyekeztem figyelni, és lelkileg felkésízteni magam bármilyen hírre… nem tudtam, mit lennék képes elviselni.

- Tulajdonképpen mindenki túl van a kritikus állapoton… - felelte lassan. Sóhajtottam egyet megkönnyebbülten, bár még nem nyugodtam meg teljesen. – Minhyuknak és Yejinek semmi baja. Yoojung szenvedett néhány könnyebb égési sérülést, de már jól van. Apádat viszont még az intenzíven tartják, de ő is túljutott a kritikus állapoton… a robbanáskor eltalálta néhány repülő, égő hulladék…

Nyeltem egyet. Legalább túl van az életveszélyen. Megkönnyebbültem – ez volt a küldetés célja, és teljesítettük. Megcsináltad, Yoomi.

- Annyira örülök, hogy felébredtél! – hajolt oda hozzám anya, és egy puszit nyomott a homlokomra. Én is örültem, hogy itt voltam. Bár még messze volt a boldogság, a megkönnyebbülés pedig amennyire gyorsan jött, olyan gyorsan felváltotta a további idegesség – hiszen a többen is benn voltunk a házban, az utolsó pillanatig. Ketten meghaltak…

- A többiek? Ki tudtak jönni? – kérdeztem, még kicsit erőtlen hangon.

- A japán kémnő ott maradt, valószínűleg lelőtték, még a robbanás előtt. Tűzpárbaj volt odabenn, téged is meglőttek…

Erre bólintottam, hogy emlékszem. A lábamat nem éreztem, mert a fájdalomcsillapítók jól tompították, de az egész térdhajlatom be volt kötözve gézzel. Anya kis szünetet tartott, levegőt vett, majd lassan folytatta. – Taesoo… nos, ő… - kezdte, és megfogta a kezem. – Ő nem tudott kijönni. – Tudtam. Valahogy éreztem, hogy közülünk, fiatalok közül valaki benn maradt. Talán nem is megérzés volt, csak félelem, tartottam tőle, és csak egyszerűen beigazolódott. Meg volt a két áldozat, akik vagy jók voltak, vagy rosszak… Yoshikóban biztos voltam, de Taesoo-t azóta nem tudtam hova tenni. A saját igazságáért harcolt. Bűn lenne ez?

Még mindig hátramaradt néhány ember, akikről nem tudtam semmit. Már nyitottam a szám, hogy rákérdezzek, de anya megelőzött.

- Jeongki pedig jelenleg a műtőben van.

Összezártam az ajkaim és összehúztam a szemem.

- Két helyen is meglőtték, az egyik golyó elég rossz helyen érte. Amikor pedig berobbant a ház, a fejét eltalálta egy égő gerenda… – Ez annyira furcsa volt. Nem tudom mit hittem, talán azt, hogy kutya baja sincs, mindjárt besétál a kórterembe, fejemhez vág egy-két idegesítő megjegyzést, vagy esetleg, hogy megszökött a kórházból és valakit még üldöz… Igazából bármit ki tudtam nézni belőle, ő maga volt a váratlan események halmaza. De ezt vártam a legkevésbé.

- Tulajdonképpen csoda, hogy túlélte… - mondta anya.

- Én mennyi ideig aludtam?

- Ha beleszámítjuk az utat is, akkor talán hat-hét órát…

Egyetlen, erőtlen bólintással nyugtáztam, és a fehé függönnyel behúzott ablak felé fordítottam a fejem. Odakinn sötét volt már – ha ennyit aludtam, akkor már éjszaka volt.

- Már legalább négy órája műtik, bármikor kijöhetnek. Mivel a koponyája sérült, és a tüdeje egy részét is károsította a golyó, nem tudták megmondani előre, mire lehet számítani…

Anya hangját egyre távolabbról hallottam, a fejem zsongani kezdett, ahogy előtörtek az emlékek, amik odabenn a házban történtek. Mielőtt kirohant velem, szóváltása volt Yoshikóval, amiből nem értettem semmit sem… Összeverekedtek, meglőttek őt is és engem is… Ő mentett ki. Én elvesztettem a tudatomat, miután eltalálták a lábamat, az ájulás szélén lebegtem mindvégig; ha ő nem rángat magával, talán nem is jutok ki a szobából.

- Ne rágódj rajta, minden rendben lesz. – mondta anya. – Nem a te hibád.

De igen… én voltam a felelős… az egészért.

- Shinwook… - jutott hirtelen eszembe a következő, mert a lista még mindig nem ért véget. Már összeszorult a torkom, nem sok hiányzott, hogy beteljen a pohár, és idegrohamot kapjak, vagy megőrüljek. – Túlélte? Phenjanban maradt? – kérdeztem félénken.

Anya bólintott.

- Igen, túlélte. De nem maradt ott, átjött délre, velünk. Az események miatt bezárták a gyárat, és minden déli állampolgárt azonnal visszahívtak az országba, azon az egyetlen úton, ami összeköti az országunkat a kaesongi gyárral. Így velünk haza tudott jönni. Ő most már ide tartozik…

Hát persze. Hiszen a családja már délen van.

- Sikerült megtalálnia a családját? – tettem fel a következő kérdést, de anya nem válaszolt rögtön. Előbb láttam, hogy nehézkesen levegőt vesz, és egy kósza könnycsepp legördül a homlokán.

- Nem rögtön azután akartam ezt elmondani, hogy felébredsz, de talán nem lesz ennél megfelelőbb alkalom… - kezdte, és nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. Fogalmam se volt, mire készült, olyan hirtelen mondta ki végül, hogy időm se maradt bármire számítani. – Shinwooknak… mi vagyunk a családja.

Leejtettem a kezem anya karjáról, és nem jött hang a számra. Egy pillanatig szinte leblokkoltam, majd azonnal bevillant a jelenet, mikor Park titkár szobájában jártam…

- De hát Park titkárnál van egy kép, mikor megkérdeztem, azt válaszolta, hogy az ő fia… - motyogtam, de közben remegni kezdtek a tagjaim. Kicsúszott a talpam alól a talaj, amit egy percig biztosnak hittem, mikor anya megjelent. Shinwook nem lehet a mi családunk tagja. Már az is annyira lehetetlen egybeesés, hogy Park titkár fia legyen …

- Nem… nem Park titkár fia. Ő a te bátyád. Az édestestvéred.

   Mérges akartam lenni, toporzékolni, hogy ezt indokolja meg rendesen, mert ez így nagyon nincs jól. De anya folytatta, nem is kellett kérnem rá. Közben láttam, hogy a könnyeivel küszködik, így én is megpróbáltam visszafogottan, csöndben hallgatni őt. – Az egész egy borzasztónagy balszerencse miatt alakult így, mikor átszöktünk a határon. Tűzharcba keveredtünk az alagútban, Shinwookot elszakították tőlem és végül bezárult kettőnk között az alagút ajtaja. Hosszú ideig nem tudtam ezt elmondani senkinek… csak apád tudta és én. Évekig nem hallottunk felőle semmit, rossz kezekbe került, míg egy politikus, a hajdani hadügyminiszter, meg nem mentette és befogadta. Ő volt Kim Min Shik… Ha ő nincs, akkor Shinwook talán sosem érte volna meg a felnőttkort… Az ő segítségével megtaláltuk egymást, és tudhattuk, hogy jó sora van. Park titkár csak azért őrizte azt a képet a vitrinben, mert apád így kérte.

- De Shinwook csak egy kém volt! – kiáltottam, bár csak halkan, mert a hangom szinte teljesen elment, berekedtem, mint valami torokgyulladásos beteg. Nem akartam elhinni. Pedig anya olyan hitelesen mesélte…

- Ő próbálkozott átjutni, a maga módján. Sokkal jobban feltalálta magát, mint ahogy gondoltuk volna… A terve mindvégig az volt, hogy egyszer idejön, csak közben többen is igyekeztek kihasználni őt, megnehezítve a helyzetét…

- De ti, miért nem szóltatok erről egy szót sem? – fakadtam ki. – Az egészről fogalmam se volt, se arról, hogy honnan jöttetek, honnan származom, az egészről az elejétől kezdve tudnom kellett volna róla!!

- Óvni próbáltunk, Yoomi. Túlságosan aggódtam érted, értsd meg…

Átbillentem egy ponton, nem bírtam többet hallgatni. Az adrenalin, vagy a vérnyomásom, tudom is én mi egyszer csak megütötte azt a szintet, hogy önállóan fel tudtam kelni az ágyból. Egyszerűen felpattantam, kitépve az infúziós tűt a kezemből, és kirohantam a szobából. Anya utánam kiáltott, de egyáltalán nem foglalkoztam vele, ahogy azzal sem, hogy egy kicsit vérzett a csuklóm. Csak a folyosó végén a mosdók előtt vettem észre, hogy a vérem végigcsöpögött a padlón apró foltokban, ezért beszaladtam, és egy marék papírral batapasztottam a sebet. Nekidőltem háttal a vécéajtónak, és szembenéztem a beteg tükörképemmel. Nem ismertem magamra, én voltam, és mégis egy idegent láttam magam előtt. Ez túl sok volt. Ennek nem így kellett volna történnie.

***

   Fogalmam se volt, mennyi időt töltöttem a mosdóban. Miután elállt a vérzés, hidegvizet folyattam a karomra, az arcomat megmostam, hogy egy kicsit felfrissüljek, mert még mindig kábának éreztem magam miután elmúlt a hirtelen zaklatottság. Lassan próbáltam emésztgetni a hallottakat, de még mindig minden olyan zavaros volt, és nem akartam elfogadni az igazságot. Nem jött utánam senki sem, pedig szinte biztos voltam benne, hogy rögtön a keresésemre indulnak. De a mosdóba se nagyon jött be más, kivéve egyszer, egy ápolonő, mikor már jó ideje ott voltam. Letette a jelentéses füzetét a csapra, majd bement a vécéfülkébe. Én csak kíváncsiságból rápillantottam, de egy ismerős név rögtön ki is szúrta a szemem: Choi Jeongki, 302-es kórterem.

Megbabonázva bámultam a névre és hirtelen végig se futott az agyamon, hogy lehet, nem is ő az, hanem valaki más, ugyanezzel a névvel. Csak arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg már befejeződött az operáció, és nekem látnom kell.

Kimentem a folyosóra, és habár néha picit megszédültem, megkerestem a lépcsőházat, és lementem az eggyel alattunk levő harmadik emeletre.

   Végigsétáltam a folyosón, a 302-es ajtót keresve, de egyik zárt ajtó sem az volt – végül már csak azaz egy maradt, amelyik nyitva állt, és orvosok-nővérek kisebb csoportja állta el az utat, hogy a közelébe férhessek.

Odasétáltam és kíváncsiskodva pislogtam belefé, mikor az egyik orvos végre észrevett engem.

- Maga mit keres itt? – kérdezte barátságtalan hangján.

- Ebben a szobában van Choi Jeongki, igaz? – feleltem kérdéssel, de láttam rajta, hogy nem fog kedvező választ adni.

- Ez a páciens egy hosszadalmas műtéten esett át, jelenleg nyugalomra van szüksége, senki nem zavarhatja. – a hangja ellentmondást nem tűrő volt, és egyik nővér sem mert utána megszólalni, pedig az arcukon láttam, hogy együttéreznek velem. Nem tehettem mást, mint hátráltam, és a folyosó végén leülve megvártam, amíg befejezik a konzultálást, majd elvonulnak. A folyosón nagy forgalom volt, betegek és nővérek is járkáltak ide-oda, senki nem figyelt se rám, se a szobára. A fejem mióta kijöttem a mosdóból megint folyamatosan zúgott, nem tudtam, mikor fogok újra elájulni, ezért már csak azért is be akartam menni a kórterembe, hogy egy csöndesebb helyiségben legyek.

   A gépek halkan, egyenletesen csipogtak, ez valahogy egy kis nyugalmat adott… Külön kórteremben feküdt, gépekre kötve, tucatnyi műanyag csővel körülhálózva. A hófehér huzatú takaróval a mellkasáig be volt takarva, így a vállánál még kilátszott a vaskos, fehér kötés, mellyel a lövés helyét átkötötték. A feje szintúgy gézbe volt csavarva, de az arca teljesen nyugodt volt – aludt még, jó mélyen.

- Minek fekszel itt, te idióta? Ez tökre nem a te stílusod! – tettem csípőre a kezem, és szemrehányóan békésen alvó arcára néztem, de persze akár az üres falnak is beszélhettem volna. Még az altatók hatása alatt volt, tudtam, hogy nem fog hallani semmit, bármit mondok. Pedig szerettem volna sok mindent kimondani, valakire rázúdítani a felhalmozódott stresszt, de mégsem tehettem… nem is ment volna… és annál jobban fájt az egész. Nem tudtam, mit lennék képes elviselni, de tudtam, hogy soha többé nem tudnék tiszta lelkiismerettel élni, ha bármilyen baja esik. – Ha tudnád, mennyire szánalmasan festesz ennyi műanyag vacakkal… - folytattam. Könnyed stílust akartam megütni, de a hangom kicsit megremegett, éreztem, hogy nincs elég erőm hozzá, így hamar feladtam. – Olyan idióta vagy, amiért utánam jöttél és leálltál vitatkozni Yoshikóval, saját magadnak köszönheted az egészet! Ha nem jössz oda és nem hősködsz, akkor egy karcolást nélkül megúsztad volna… minek pazaroltad rám az energiádat, ha?! Hallod?!...  Kelj már föl! – a hangom már a sikítás magasságába szökött, ahogy a kezemmel markoltam és megrángattam a lepedőt a keze mellett. Végül legördült két könnycsepp az arcomon, aminek nem ott lett volna a helye. Erőt vesztetten leültem az ágy melletti támla nélküli kis székre, és a torkomat csípte a sírás, de visszafojtottam. Nem fogok sírni… legalábbis nem itt. Nem vagyok gyenge. – Fel kell ébredned. – mondtam halkan – És meg kell gyógyulnod, jó? Nem lehet semmi… maradandó bajod… különben még megszánnálak és később nem akarnám kitekerni a nyakad… - elfogyott a levegőm, fulladozva kezdtem kapkodni az oxigén után. Le kellett higgadnom. Feleslegesen hergeltem fel magam idáig, hiába kiabálok vagy teszek akármit, azzal nem oldok meg semmit.

   Lassan kiengedtem a levegőt, s vele együtt véletlenül legördült két könnycsepp az arcomon. Majd követte a következő és a következő, szép sorban gördültek le az arcomon. Nem tudtam, miért sírok, de már nem tudtam megálljt parancsolni nekik. A csuklójára tettem a kezem ott, ahol nem akadtam bele a csövekbe – egy kicsit megnyugtatott az érintése, így csak szépen lassan folytak le a könnyek az arcomon, nem fakadtam hisztérikus sírásba. Szépen lassan minden előtört, nem gondoltam bele, miért sírok, de tudtam, hogy valahogy egyszerre mindenért, ami történt velem… és a többiekkel, vele… Nem értettem, miért épp ebben a szobában kötöttem ki, csak egy pillanatra látni akartam, de végül nem bírtam elszakadni, hogy ne nézzek rá. „Akármennyire játszottad az agyad, végül mégis végigcsináltad...” Hálás voltam neki. Nem tudtam, mit érzek vele kapcsolatban, mert voltak pillanatok, mikor megbíztam benne, mikor utáltam, és volt olyan is, hogy összezavart… de abban a pillanatban, a kórteremben csak hálás voltam. Amiért segített, amiért megmentett minket, amiért túlélte.  Most már csak lesz valahogy…

   Azt hittem, ha anyáékat megmentem, vége lesz az egésznek. Pedig koránt sem fejeződött be minden. Magunkra zúdíthatunk egy egész lavinát. Politikai vitát, pereket, hiszen törvények tucatjait szegtük meg, miközben alaposan felhántorgattuk északi és déli részen is a politikai szálakat… Talán hamarosan ismét háborúban áll az ország, amiért titkos hadi adatokat adtunk kézről kézre, vagy mert Taesoo őrült módon felrobbantotta a gyárépületet.

   Taesoo… téged soha nem foglak megérteni. A barátomnak tartottalak… az egyedüli olyan barátnak, akivel egyszerű, hétköznapi módon szórakozhattam. Tényleg szerettél, vagy csak kihasználtál? Volt egyáltalán egyetlen igaz pillanata azoknak az időknek, amiket együtt töltöttünk? Talán volt olyan, mikor őszinte volt hozzám. De utólag mégis kételkedtem mindenben. Megráztam a fejem, hátha letisztulnak kicsit a gondolatok, de csak megszédültem tőle. Mit keresek én itt, minek jöttem ide, mikor a saját szobámban kéne sírnom? De nem volt már erőm felállni és elmenni. Bambán néztem a fiú békés arcát, miközben éreztem, hogy egyre jobban fáj minden tagom, és szédülök. Az a hülye infúzió… mostanra már kiment minden fájdalomcsillapító és nyugtató, néhány pillanaton belül nagyon rosszul éreztem magam. Csak a szoba túlsó felében levő fotelig kéne elmásznom, hogy lerogyjak rá és elaludjak, aztán valamikor csak észrevesznek…

Hallottam, hogy nyitódik az ajtó a hátam mögött, és belép rajta valaki, majd azt mondja:

- Itt van, megtaláltam. A háromszázkettesben…

Shinwook hangja volt – akit most a legkevésbé szerettem volna hallani. Mit keresel te itt? Hallottam, hogy Shinwook bejön és mögém lép, majd egyszer csak felkapott.

- Áúú! – kiáltottam fel a lábamba nyilalló fájdalomtól.

- Bocs..

Nem szóltam vissza, csak az elégedetlenségemet kifejezve felszisszentem.

- Hagyjuk őt, hagy pihenjen. És rád is rád fér. – mondta nekem.

- Tegyél le. – morogtam. Tiltakozni akartam, de a fájdalom és a gyengeség teljesen átvette az izmaim felett az irányítást.

- Visszaviszlek.

Akartam valamit válaszolni, de nem tudtam. Pedig lett volna mit mondanom Shinwooknak… egy csomó mindent a fejéhez akartam vágni. Hogy miért titkolózott eddig, miért hagyta, hogy hazugságban éljek? Nem csak vele, de a saját szüleimmel is legszívesebben ordítottam volna.. de egyszerűen annyira hasogatott a lábam és  eltompult a fejem, a fájdalomtól hogy nem voltam képes semmit sem kimondani. A könnyeim még mindig nem apadtak el teljesen, így végül a karomba fúrtam az arcomat, amivel a fiú vállába kapaszkodtam, hogy le ne essek.

Még éreztem, ahogy bezárul mögöttünk a liftajtó, és elindulunk, de valahol a két emelet között ismét elnyomott az álom.

* * * * * * * * * * * * * * * 

(Folyt. köv.: ---> 19. fejezet )